~from: liiink
~Találtam egy "cikket", ide beillesztettem egy részét, meg majd át is írtom a saját véleményem szerint. Holnapra ^-^ xd

Sokan már azelőtt eldöntik a fenti kérdést, mielőtt megismerkednének a japán zenei kultúrával. Az elhamarkodott döntésnek pedig általában tévedés az eredménye.

Japán rock, illetve Pop
Aki szakít rá némi időt, hogy televíziót nézzen, hozzám hasonlóan biztos hallott már j-rock-ot vagy j-pop-ot, anélkül, hogy tudott volna róla. Talán tetszett is neki, csak nem tudta, hová tegye, így nem foglalkozott vele. Vegyük csak az animéket (japán animációs film) például. A magyar televíziók, sajnos elég szerencsétlen módon, közvetve jutnak az animékhoz, épp ezért mire hozzánk kerül, az opening (főcímdal) illetve ending (végefőcímdal) már messze nem hasonlít az eredeti japánra. Egyes animék főcímdalát ismert japán együttesek adják elő. Közülük az egyik legismertebb a L’Arc-en-Ciel. 

L’Arc-en
A négytagú zenekar 1991-ben kezdte zenei pályafutását „visual kei” zenekarként. A kifejezés jelentése vizuális, látványos, és ez valóban szó szerint értendő. A legtöbb japán rockzenekar „visual kei”-ként lépett a pályára, és sokuk a mai napig ennek a műfajnak a képviselői, ami azt jelenti, feltűnő, furcsa ruhát és frizurát viselnek, sokszor megtévesztésig hasonlítván a nőkre. Természetesen azonban a visual kei nem csak „külsőség”, egyben zenei stílus is. A korai „lázadással” ellentétben, mára a visual kei „kemény magja” kétfelé szakadt: vannak olyan bandák, akiket jobban érdekel a megjelenés, mint a zene, és van az „elvontabb” része, akik inkább érdekesen, nem annyira „klasszikus visualesen” néznek ki, és egészen különleges zenét csinálnak

(Nagyobb méretért kattints a képre)
A már említett L’Arc-en-Ciel nevű zenekar énekese Hyde (japán kiejtése: hájdó), mondhatni a legszebb képviselője volt a japán „visual kei”-nek. Majdnem mindenki, aki először látja a L’Arc-en-Ciel bármely korai klipjében, azt mondja rá: „szép, szép, de ki énekel?” Nos, ő énekel. A jóképű fiatalember (2002. január 29-én töltötte a 33-at) fantasztikus hangtávokat képes kiénekelni, mondhatni minden nehézség nélkül. Az együttes dalainak szövegét jobbára ő írja, a dalokat pedig a basszusgitáros Tetsu (az együttes vezetője), és a gitáros Ken szerzi. Néhány esetben Yukihiro a dobos is hozzájárul szerzeményeivel az albumok sokszínűségéhez. Bár a L’Arc-en-Ciel erősen j-rock zenekarnak tartja magát, éppen a négy fiú különböző egyéniségéből adódóan, sokféle stílus felfedezhető az albumokon, a poptól kezdődően, a balladákon, a jazzen, a blues-on, a soft rockon, a hard rockon keresztül egészen a legmodernebb technoig. Épp, mint a szivárvány, ami a l’arc-en-ciel (francia kifejezés) jelentése. Mégis ez a sokszínűség teszi őket egyedivé. Talán ennek köszönhetően érték el, hogy két nagyobb szabású filmprodukcióhoz is készítettek dalt. Az egyik a Godzilla című nagysikerű Hollywood-i film ázsiai verziójának betétdala a shinshoku ~ lose control; a másik pedig, a nálunk, a közelmúltban vetített Final Fantasy ~ the spirits within című komputeranimációs film egyik végefőcímdala: the spirit dreams inside. Sajnos a mozinézők jelentős hányada csak addig ül a vetítőteremben, amíg a stáblista elkezdődik, ezután a mozi jobbára kiürül, így a legvége főcímdalt hálátlan dolog előadni. Mégis talán ez egy óriási lépés a világ felé egy ilyen elzárkózott népnek, mint a japánok. Éppen azért, mert a jelentős többség mellett, elvétve akadnak olyan mozinézők, akik igenis megvárják a stáblista végét, mert az is a filmhez tartozik, vagy azért, mert igenis élvezhető zene forog alatta. Ezek közül páran tudatosan várják, amíg az utolsó betű is lepereg, mások kíváncsiságból. Akik tudatosan ülték végig (szó szerint végig) a Final Fantasy-t, bátran merem állítani, valamilyen szinten j-rock vagy j-pop rajongók, hiszen nem mindennapi dolog L’Arc-en-Ciel-t hallani nyilvánosan Magyarországon, és ezért megéri megkockáztatni egy haragos biztonsági őr türelmetlen dohogását, amíg azt várja, hogy az ember lánya vagy fia végighallgassa a zenét. Szerencsére a j-rock illetve j-pop rajongók száma egyre nő kishazánkban, és ez talán egyre elérhetőbbé teszi a japán zene betörését a Kárpát-medencébe. 

A legkevésbé sem „nying-nyang”!
Sokan összekeverik a japán és a kínai nyelvet, amelyet a tradicionális zenével, és a hangszerek hangzásával hoznak összefüggésbe. Ennek köszönhetően alakulhatott ki ez a kifejezés. A japán nyelv azonban a legkevésbé sem „nying-nyang”! Még akkor sem, ha a hangszerek egyforma hangzása miatt annak tűnik. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a tradicionális zene rossz. A legkevésbé sem, csak szokni kell, ahogyan minden mást is, ha Japánról, vagy egyáltalán a kelet-, dél-kelet ázsiai országokról van szó. Lássuk be, azonban, hogy nem csak az ázsiai országok kultúráját kell szoknunk, hanem a tőlünk eltérő, bármely más ország kultúráját. Az, hogy éppen az ázsiai országok zenei kultúrája gyökeresen más, mint a miénk, vagy amihez szoktunk, csak lehetőséget ad arra, hogy megismerjük, és megszeressük. Hiszen nem az számít, hogy milyen nyelven beszél egy nép, hanem az, hogy mennyire tudja a zenében kifejezni magát. Ha pedig ez sikerül, teljesen mindegy, hogy japánok, kínaiak, vagy bushmanok, esetleg amerikaiak. (Gyakran halljuk megkülönböztetésképpen, hogy „japán zene”, de azt valamiért SENKI sem mondja, hogy „amerikai zene”, furcsa nem?) Ha a zene jó, el kell ismerni, nem pedig elítélni az alapján, hogy mely néptől származik.